Velencét egyszer mindenkinek látnia kell!- szokták mondani, majd egyesek azt is hozzáteszik: amíg el nem süllyed.
2007. nyarán úgy döntöttünk, hogy megejtjük ezt a bizonyos ,,egyszer"-t. Azt hiszem, hogy a legszebb és legérdekesebb formája Velence megközelítésének, ha hajóval érkezünk. Így már messziről megpillanthatjuk a Harangtorony és a Dózse-palota körvonalait.
Óriási tömeg volt, a főbb látványosságoknál alig lehetett lépni, a bazilika előtt több méteres sor, és valahogy az egész nem azt a hatást érte el nálam, amit vártam volna.
Szabadprogram keretében felmentünk a Harangtoronyba.
Itt ért az első ütés, amikor lenéztem a lagúnákra, a lélegzetem is elállt. Fantasztikus panoráma! Mentem körbe-körbe, fotóztam vadul és egyszerűen nem tudtam betelni a látvánnyal.
A továbbiakban már mindent más szemmel néztem, és próbáltam minél többet megismerni a városból.
Elmentünk a Rialto hídig,
megnéztük a Szent Márk tér nevezetes épületeit, a Bazilikát,
és a Dózse palotát,
és természetesen teljesíteni akartuk azt a vágyunkat, hogy átmenjünk azon a bizonyos Sóhajok hídján.
Előtte nem igazán olvastam utána Velence történetének, így a név alapján abban a tévhitben éltem, hogy ez a megnevezés valami pozitív dolgot jelent. Szerelem, sóhajok, stb. Ott aztán megtudtam, hogy az egésznek köze nincs ehhez. Ugyanis a Sóhajok hídja a Dózse palotát köti össze a börtönnel. A bírósági ítélet után az elítéltek ezen sétáltak át a börtönbe, és az ő szomorú sóhajtásaikról lett elnevezve az átjáró. Elnevezése Lord Byrontól származik.A híd teljesen zárt, és csak apró réseken keresztül lehet kilátni.
Lenyűgözött ez a hely a különleges elhelyezkedésével, épületeivel. Most már tudom, hogy nem elégszem meg az "egyszer"-rel.