Velence, a lagúnák városa

Velencét egyszer mindenkinek látnia kell!- szokták mondani, majd egyesek azt is hozzáteszik: amíg el nem süllyed.

2007. nyarán úgy döntöttünk, hogy megejtjük ezt a bizonyos ,,egyszer"-t. Azt hiszem, hogy a legszebb és legérdekesebb formája Velence megközelítésének, ha hajóval érkezünk. Így már messziről megpillanthatjuk a Harangtorony és a Dózse-palota körvonalait.

Óriási tömeg volt, a főbb látványosságoknál alig lehetett lépni, a bazilika előtt több méteres sor, és valahogy az egész nem azt a hatást érte el nálam, amit vártam volna.

Szabadprogram keretében felmentünk a Harangtoronyba.

Itt ért az első ütés, amikor lenéztem a lagúnákra, a lélegzetem is elállt. Fantasztikus panoráma! Mentem körbe-körbe, fotóztam vadul és egyszerűen nem tudtam betelni a látvánnyal.

A továbbiakban már mindent más szemmel néztem, és próbáltam minél többet megismerni a városból.

Elmentünk a Rialto hídig,

megnéztük a Szent Márk tér nevezetes épületeit, a Bazilikát,

és a Dózse palotát,

és természetesen teljesíteni akartuk azt a vágyunkat, hogy átmenjünk azon a bizonyos Sóhajok hídján.

Előtte nem igazán olvastam utána Velence történetének, így a név alapján abban a tévhitben éltem, hogy ez a megnevezés valami pozitív dolgot jelent. Szerelem, sóhajok, stb. Ott aztán megtudtam, hogy az egésznek köze nincs ehhez. Ugyanis a Sóhajok hídja a Dózse palotát köti össze a börtönnel. A bírósági ítélet után az elítéltek ezen sétáltak át a börtönbe, és az ő szomorú sóhajtásaikról lett elnevezve az átjáró. Elnevezése Lord Byrontól származik. A híd teljesen zárt, és csak apró réseken keresztül lehet kilátni.

Lenyűgözött ez a hely a különleges elhelyezkedésével, épületeivel. Most már tudom, hogy nem elégszem meg az "egyszer"-rel.

Folytatás: Újra Velencében

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés